Márk barátom focizás közben néha tyúkká változik át, és ezt nem is takargatja mindaddig, amíg csőrébe nem tolja valaki a kamerát, jelen esetben ez most én voltam. Kicsit szégyellős volt, de végül csak megadta magát és bele poákozott a kamerába...:-D
2010. június 14., hétfő
2010. június 12., szombat
Sebek
Ma Besnyőn voltam a táborelőkészítő megbeszélésen. Kicsit fáradtan és fásultan érkeztem, de jó volt ott lenni. Már csak a helyszín miatt is. Gyönyörű.
Bejártuk a terepet, átbeszéltük a témát, Laciatya egy remek kommunikációs "tréninget" tartott nekünk. Érdekes volt, lekötött.
Mindenki mosolygott, mindenki nevetett, együtt ötleteltünk, együtt örültünk a Galgának és egymásnak. Szép volt minden, de valahogy mégis az fogalmazódott meg bennem miután hazajöttem, hogy félelemmel tölt el az, hogy mennyi de mennyi sebet hordozunk magunkban.
Volt egy pont délután, amikor körbenéztem az arcokon és egyszer csak mindenkiben egy megdöbbentő hiányt, egy leírhatatlan fájdalmat láttam. Egy mélységes szomorúságot, kiüresedettséget tapasztaltam, olyan volt, mintha belelátnék a szívük azon mélységeibe, amit talán senkivel sem osztottak még meg. Ijesztő volt, de egyúttal újszerű.
Nyilván én vagyok az elvetemült tudom, de úgy éreztem, hogy akkor Valaki mindezt a sötétséget, sebzettséget, gyötrődést meg akarta mutatni nekem az arcokon, az emberekben, a lelkekben. Valaki ráébresztett, hogy mennyire sérülékenyek vagyunk, és hogy a világ sokszor mennyire kiszolgáltatottá tesz bennünket. Hiába tudunk szépen mosolyogni és hangosan nevetni... sebeket hordozunk! Mélységesen nagy sebeket. És félelmeket, fájdalmakat, amiket talán mi sem vallottunk még be magunknak.
Hiány. Hiánya egy társnak, egy elvesztett szerelmesnek, hiánya a bizalomnak, az önbizalomnak! Kétségek önmagunkkal szemben, magunkba fojtott zárkózottság. Gyász, gyásza az időnek, félelem attól, hogy megnyíljunk. A fájdalom, hogy nem találjuk az otthont. Ilyesmiket láttam az arcokon.
Úgy éreztem, hogy legbelül siratom ezeket az embereket és gyászolom a fájdalmukat, és azt kívántam bárcsak segíthetnék. De legtöbbjükön sehogyan sem segíthetek konkrétan, mert nem engednek közel magukhoz. Kicsi vagyok én még... Nagyon kicsi :-) De mától fogva hordozom őket, az arcukat, a sebeiket. És a sajátjaim mellé helyezem azokat. Csak azért fohászkodhatok, hogy egyszer majd minden ragaszkodást és megkötöttséget odaadunk majd Valakinek, aki egészen kitölti a hiányainkat, és örökké boldoggá tesz bennünket!
Bejártuk a terepet, átbeszéltük a témát, Laciatya egy remek kommunikációs "tréninget" tartott nekünk. Érdekes volt, lekötött.
Mindenki mosolygott, mindenki nevetett, együtt ötleteltünk, együtt örültünk a Galgának és egymásnak. Szép volt minden, de valahogy mégis az fogalmazódott meg bennem miután hazajöttem, hogy félelemmel tölt el az, hogy mennyi de mennyi sebet hordozunk magunkban.
Volt egy pont délután, amikor körbenéztem az arcokon és egyszer csak mindenkiben egy megdöbbentő hiányt, egy leírhatatlan fájdalmat láttam. Egy mélységes szomorúságot, kiüresedettséget tapasztaltam, olyan volt, mintha belelátnék a szívük azon mélységeibe, amit talán senkivel sem osztottak még meg. Ijesztő volt, de egyúttal újszerű.
Nyilván én vagyok az elvetemült tudom, de úgy éreztem, hogy akkor Valaki mindezt a sötétséget, sebzettséget, gyötrődést meg akarta mutatni nekem az arcokon, az emberekben, a lelkekben. Valaki ráébresztett, hogy mennyire sérülékenyek vagyunk, és hogy a világ sokszor mennyire kiszolgáltatottá tesz bennünket. Hiába tudunk szépen mosolyogni és hangosan nevetni... sebeket hordozunk! Mélységesen nagy sebeket. És félelmeket, fájdalmakat, amiket talán mi sem vallottunk még be magunknak.
Hiány. Hiánya egy társnak, egy elvesztett szerelmesnek, hiánya a bizalomnak, az önbizalomnak! Kétségek önmagunkkal szemben, magunkba fojtott zárkózottság. Gyász, gyásza az időnek, félelem attól, hogy megnyíljunk. A fájdalom, hogy nem találjuk az otthont. Ilyesmiket láttam az arcokon.
Úgy éreztem, hogy legbelül siratom ezeket az embereket és gyászolom a fájdalmukat, és azt kívántam bárcsak segíthetnék. De legtöbbjükön sehogyan sem segíthetek konkrétan, mert nem engednek közel magukhoz. Kicsi vagyok én még... Nagyon kicsi :-) De mától fogva hordozom őket, az arcukat, a sebeiket. És a sajátjaim mellé helyezem azokat. Csak azért fohászkodhatok, hogy egyszer majd minden ragaszkodást és megkötöttséget odaadunk majd Valakinek, aki egészen kitölti a hiányainkat, és örökké boldoggá tesz bennünket!
2010. június 11., péntek
Egy este Pesten
Egy fergeteges esten lehettem Pesten egy remek emberrel melynek neve nem lesz megnevezve, mert nem lenne eszperente, de a lényeg az, hogy kihasználtuk a naplementét és fotózgattunk párat. Hát nem lett profi, de nekem tetszik... Pest este remek hely...:)
2010. június 7., hétfő
A nagyika meg én
2010. június 3., csütörtök
Fönnragadtunk a MÜPÁban...:-)
Van nekem egy Kriszti nevű ismerősöm, akivel mostanában egészen kellemesen tudjuk az időnket eltölteni egymás feledhetetlen társaságában, ennek megkoronázásaként pedig, tegnap sikerült belopóznunk a MÜPÁ-ba, annak is a legfelső szintjére, majd a tetőteraszra, ahol tulajdonképpen az égadta világon egy lélek nem volt se kint se bent. Ez csak annyiban volt kellemetlen, hogy mikor észrevettük, hogy valaki titokban mégis ránk zárta az ajtót, senkinek se tutunk szólni, hogy fennragadtunk.
Hálég azért szerencsésen túléltük a dolgot és visszataláltunk, de úgy gondoltuk ezt veletek is meg kell osztanunk, úgyhogy még1x fölmentünk megkísérteni a sorsot, de ezúttal már élő egyenes adásban!
Hát így néz ki a MÜPA amikor, egy lélek sincs az emeleten rajtunk kívül...
Hálég azért szerencsésen túléltük a dolgot és visszataláltunk, de úgy gondoltuk ezt veletek is meg kell osztanunk, úgyhogy még1x fölmentünk megkísérteni a sorsot, de ezúttal már élő egyenes adásban!
Hát így néz ki a MÜPA amikor, egy lélek sincs az emeleten rajtunk kívül...
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)