Gyermeki...

Tudod van az néha úgy, amikor nemtudod hovatenni magadat. Amikor csak úgy belerúgnál a kutyába , csakúgy érzésből, hogy könnyíts lelked formálódásán.

Visszagondolok, amikor kézen fogva sétáltam Vele, habár csak egy rövid ideig, de mégis, felhőtlen, boldog, könnyed, játékos volt az egész és egyben gyermeki is. Gyermeki egyszerűséggel és tudatlansággal sétáltunk le a földalattihoz és nem maradt meg más, csak egy ölelés, a többit mind elnyomta a szél, merhogy éppen akkor nagyon fújt, de az ölelés bársonyos volt és újszerű. Komoly és gyermeki. Gyermeki, mert még sértetlen tiszta lélekkel álltál ott előttem, nem tudva azt, hogy mit jelent az, ami most történik, de mégis jó volt ez így, mert most nem kell más, csak a tisztaság, a tapasztalatlanság, kell hogy megmaradjon a rejtély, kell, hogy ne tudd még azt amit én már tudok, kell, hogy gyermeki lélekkel légy itt most velem, és azt mondd: legyen játék az élet...
Nem kell mélység nem kell magasság, nem kell túlzás, nem kell többé vérengzés és hajtépés... Elég volt! Egyszerűség. Felhőtlen nevetés. Patyolatszív. Naivság. Ez most jó... ne hagyj itt!
Hiányod fáj...