Mese az óvodából

Hogy mik vannak! Megkeresett egy volt óvodatárs nemrég, aztán ahogyan az lenni szokott ugye beszélget az ember. A hölgyemény meséket ír. Elhoztam neked is:

Az a legjobb a sárkányháton való repülésben, hogy miután százszor is megcsípted magad, hogy nem álmodsz-e, és tényleg megbizonyosodtál abban, hogy ez valóság, és létezik, hirtelen megszűnik az a nyomorult érzés, ami az összes ember életét végigköveti: hogy ennek az egésznek semmi értelme. Hogy az egész világmindenség létezése csak egy rossz poén, annyira logikátlan. Mi más lenne minden ember célja, mint, hogy boldog legyen? És mégis: az álmaik helyett azért küzdenek, hogy a többi ember boldognak lássa őt. A boldogság keresgélése után rádöbbennek, hogy a megelégedés nem állapot, mindössze egy-egy kósza pillanat, és az értelmet kell keresni. Mire kitalálják azt a valamit, ami talán érdemes arra, hogy a drága, kincset érő idejüket az életükből neki áldozzák, addigra már nincs is elég erejük rá, hogy tehessenek is valamit. A legtöbben csak öregkorukra döbbennek rá – ha rádöbbennek egyáltalán –, hogy nem kell keresni se boldogságot, se értelmet, mert pont a kereséstől szűnik meg létezni. A legtöbb ember a nélkül éli le az életét, hogy megtudná, mi is az valójában.

Nem, repülés közben semmi ilyesmi nem nyomja az ember lelkét. Csak nézi a felhőket, amik halovány gomolyagként úsznak be a tiszta, fényes égbe. Lepillantok az alattam elsuhanó tájra – a tavakra, tengerekre, amin annyira igazian tükröződnek vissza a napsugarak, hogy nem is lehet eldönteni, hogy melyik a valódi. A szél süvít, összeborzolja a zöld, füstfújó lény szőrét, aki erre behunyja a szemét, mosolyra húzza a száját, majd belenevet a levegőbe. Itt gyűlt össze a világ összes békéje. Ez az egész világ, minden, ami létezik, itt van, annyira egyértelmű, hisz a szivárvány is közelebb száll, idegyűlnek a pillangók, az eső is esik, ó, az a csodás esőillat… vizesek leszünk, de nem számít, mert a nap még fent táncol, és a fénye még mindig álomszép. Már a hegyek felett járunk. Bekúszik közéjük egy angyali dallam, azt visszhangozza szüntelen.

Sárkányháton repülve mindent megkapsz, amire valaha vágytál. Úgy járja át a szeretet a szívet… buborékozik, majd sebesen áramlik, mint az erózió, végül kitör, mint a vulkán. Gomolyog, úszik, somolyog…

…aztán felébredsz. Kinyitod a szemed, szétnézel a szobádban és rádöbbensz, hogy sárkányok nincsenek. Tündérek sem. De a mosoly ott szaladgál az ajkadon, a lelked megemelkedik… Ráeszmélsz, hogy nem is számít, hogy mindez a szemednek vagy a szívednek valóságos, mert neked ez igazibb, mint bármi más a világon.

Mosolyogsz.

Önkéntelenül és véget nem érően.

Ha megadatott, hogy sárkányháton repülhetsz, akkor bármi megtörténhet. Követed az érzést, és eljutsz a csodákon keresztül, a meséken át… vajon hová?