Közös ég

"Itt nem közös az ég, nem csoda, ha nincsen közösség" - énekli Ákos, egyik legújabb dalában.

Aztán elkezdtem gondolkozni... és arra jöttem rá, (ami tulajdonképpen már régóta bennem volt) hogy valóban így van. Nincsen közösség.
Csoportok vannak. Baráti társaságok vannak. De testvéri közösség... nagyon nehezen élheti át a mai kor embere. És ha csak végig nézek az itthoni közösségemen, vagy kitekintek a távolabbi családi közösségemre. Hát nem igazán látom a testvériséget. Persze, lehet, hogy csak könnyen ítélkezem. De én így látom.

Régen valahogy más volt. Nem éltem a múlt kor emberének a bőrében sohasem, de abból a néhány történetből, amit idősebb emberektől, akár nagymamától, vagy ismerőstől hallottam, azért valahogy én azt érzem, régen az emberek tudták mit jelent a létközösség. Automatikusan rá voltak kényszerülve talán, hogy megbecsüljék egymást, és a közöttük lévő összetartó erőt, ami egységgé kovácsolta őket. Nem kellett PálFerire járniuk ahhoz, hogy értsék és megvalósítsák azt, amiről szó van.

Azon kezdtem töprengeni, vajon mi az oka annak, hogy például itthon nagy hiányát érzem a közösségnek, a közösségen belüli intimitásnak. Nyilván szubjektíven ítélem meg a helyzetet, és az egészet csak a sajátos nézőpontomból látom, de csak embertömegnek érzem magunkat, amely nem halad sehova sem. Az jutott eszembe, mi lenne vajon akkor, ha egyszerre csak fognánk magunkat és egy kicsit kilépnénk önmagunkból. Például odalépnénk azokhoz az emberekhez is, akikkel szemben előítéleteink vannak. Ha egy kicsit kevésbé féltenénk a büszkeségünket annál, minthogy feltárjuk magunkat egy másik ember és a közösség előtt. Ha egy kicsit mernénk feszegetni a határokat...
Vajon ez segítene...?