Pillanat

Mennyire másképp értékeljük, és értelmezzük az élet eseményeinket akkor, amikor vannak hosszú távú álmaink, céljaink, terveink az életünkben. Amikor krízishelyzetbe kerülünk, vagy látszólag megoldhatatlan  probléma előtt állunk, vagy amikor csak haragszom a másikra... Mennyire de mennyire szűk látókörűek vagyunk, ha a pillanatnyi történéseinket nem tudjuk beleágyazni a életcéljainkba. Mik a mi életcéljaink?

Olyan szép látni azt, amikor a pillanatnyi nehézség, pillanatnyi krízishelyzet bele tud ágyazódni az életeseményeink láncába.
Amíg nincsenek álmaink, céljaink, addig nem tudjuk felfogni a pillanatokat sem, hiszen teljesen más jelentést tulajdonítunk nekik, mint amilyeneket valójában tulajdoníthatnánk.

(Gondolatok PálFeri atya előadása után egy ködös vasárnap estén...)

Ez mekkora baaaazz!

Pont a minap írtam bemutatkozást egy weboldalra, melyben megfogalmaztam, hogy nem szeretem igazán a tuctuc féle zenéket. Sőt, nagyon is távol állnak tőlem.
Erre tessék, most nézzed meg!! Olyan zenét találtam bazz hogy beszarsz.
Erre mekkorát lehetne partyzni...
(az első másfél percet offold ki)

Így nézünk mi ki

Egy szerda esti napszemüveges Crash adás a Szie stúdióban:

Fireflies

Nahát

Milyen pesszimista és lehangoló ez az előző bejegyzés...
Pedig nem is vagyok az. :)

De ami tényleg fontos, amit Krisz. is említett a kommentben. A megújulás, a hibák felismerése, a biztos alapra való építkezés...
naja:)

Gondolatok az autóban...

Ülök a kocsiban, koptatom a lámpák fényétől megizzadt sárga aszfaltot és közben egyre csak gondolkozom... Töröm a fejem. Azokon jár az agyam, amiket az egyik jóbarátomnak mondtam az imént fönn a domboldalon.

Hogyan is volt, hogy...?
Igen amiket az érzésekről meséltem neki. Hogy nem tudom ki vagyok. Hogy nem tudom mit érzek. Nem tudom, vajon szeretem-e az édesanyámat, édesapámat, nem tudom vajon köt-e még valami azokhoz az emberekhez, akik olyan sokat jelentettek nekem régen. A barátaim... Szeretem őket? Örülök nekik, amikor meglátom őket hosszú hosszú hetek, vagy hónapok után egy találkozón, vagy csak már megint az jár az agyamban, hogy mennyire jó érzés, hogy ennyi ismerősöm van? Hogy én milyen jó és nagyszerű ember lehetek!Néha mintha nem szeretnék senkit, csak önmagamat. Pusztító önimádat...

A Kedvesem... Na igen, talán Ő az egyetlen, akiről el merhetem mondani, hogy az önzetlenségre törekszem vele kapcsolatban. Hogy a kedvét keresem,, hogy tudatosan is szeretni akarom. De azt mondtam az imént a barátomnak a kocsiban, hogy nem tudom azt, vajon fájna-e a párom hiánya, ha nem lenne. Ha tegyük fel, soha többé nem láthatnánk egymást. Vagy szakítanánk. Mi lenne akkor...?

És erről eszembe jut az, hogy mennyire de mennyire közömbös lettem az emberek iránt. Mennyire de mennyire közömbös lettem a helyzetek iránt. Isten iránt. Az életem iránt!! Mert azt sem tudom megmondani, hogy hiányozna-e a társam, ha nem lenne, vagy csak egyszerűen fölül tudnék emelkedni rajta? Nem tudom megmondani, miközben minden gondolatom csak azon jár, hogy holnap újra ott leszek nála és végre megint láthatom majd, amikor rám mosolyog. Az a mindent elfeledtető mosoly... Az hiányozna...

Biztos vagyok abban, hogy érzek! Hiszen emberből vagyok én is!
Mindannyian érzünk! Az ember legősibb vágya az, hogy szeressen, és szeretve legyen! A lelkébe van írva a teljes boldogság! Aztán jönnek a hétköznapok... A nap, amikor egyszer csak azt veszed észre, hogy kedvetlenül térsz haza a munkából, amikor cserben hagynak, amikor csalódsz az emberekben, az elképzeléseidben. Az ember észre sem veszi és elfedi a lelkét a mindennapok gyorsasága. És egy nap már nem is tudja mit érez... És nem marad más, csak a közöny. A butaság és az értetlenség közönye.

Valahol elvesztem. Nem tudom, hogy hol és mikor, de megváltoztam. Az a tüzes, mindenért rajongó, és rácsodálkozó elme már nem él. De egyvalami megmaradt bennem. Az Isten iránti vonzalom. A szeretetre való képesség.
Hosszú útra indulok...