Ülök a kocsiban, koptatom a lámpák fényétől megizzadt sárga aszfaltot és közben egyre csak gondolkozom... Töröm a fejem. Azokon jár az agyam, amiket az egyik jóbarátomnak mondtam az imént fönn a domboldalon.Hogyan is volt, hogy...?
Igen amiket az érzésekről meséltem neki. Hogy nem tudom ki vagyok. Hogy nem tudom mit érzek. Nem tudom, vajon szeretem-e az édesanyámat, édesapámat, nem tudom vajon köt-e még valami azokhoz az emberekhez, akik olyan sokat jelentettek nekem régen. A barátaim... Szeretem őket? Örülök nekik, amikor meglátom őket hosszú hosszú hetek, vagy hónapok után egy találkozón, vagy csak már megint az jár az agyamban, hogy mennyire jó érzés, hogy ennyi ismerősöm van? Hogy én milyen jó és nagyszerű ember lehetek!Néha mintha nem szeretnék senkit, csak önmagamat. Pusztító önimádat...
A Kedvesem... Na igen, talán Ő az egyetlen, akiről el merhetem mondani, hogy az önzetlenségre törekszem vele kapcsolatban. Hogy a kedvét keresem,, hogy tudatosan is szeretni akarom. De azt mondtam az imént a barátomnak a kocsiban, hogy nem tudom azt, vajon fájna-e a párom hiánya, ha nem lenne. Ha tegyük fel, soha többé nem láthatnánk egymást. Vagy szakítanánk. Mi lenne akkor...?
És erről eszembe jut az, hogy mennyire de mennyire közömbös lettem az emberek iránt. Mennyire de mennyire közömbös lettem a helyzetek iránt. Isten iránt. Az életem iránt!! Mert azt sem tudom megmondani, hogy hiányozna-e a társam, ha nem lenne, vagy csak egyszerűen fölül tudnék emelkedni rajta? Nem tudom megmondani, miközben minden gondolatom csak azon jár, hogy holnap újra ott leszek nála és végre megint láthatom majd, amikor rám mosolyog. Az a mindent elfeledtető mosoly... Az hiányozna...
Biztos vagyok abban, hogy érzek! Hiszen emberből vagyok én is!
Mindannyian érzünk! Az ember legősibb vágya az, hogy szeressen, és szeretve legyen! A lelkébe van írva a teljes boldogság! Aztán jönnek a hétköznapok... A nap, amikor egyszer csak azt veszed észre, hogy kedvetlenül térsz haza a munkából, amikor cserben hagynak, amikor csalódsz az emberekben, az elképzeléseidben. Az ember észre sem veszi és elfedi a lelkét a mindennapok gyorsasága. És egy nap már nem is tudja mit érez... És nem marad más, csak a közöny. A butaság és az értetlenség közönye.
Valahol elvesztem. Nem tudom, hogy hol és mikor, de megváltoztam. Az a tüzes, mindenért rajongó, és rácsodálkozó elme már nem él. De egyvalami megmaradt bennem. Az Isten iránti vonzalom. A szeretetre való képesség.
Hosszú útra indulok...
szerintem amiért foglalkozol ezekkel a kérdésekkel, már nem vagy közömbös irántuk, az emberek iránt és az életed iránt sem. mert ha közömbös lennél, nem érdekelne, hogy milyen a kapcsolatod egyes emberekkel, hogyan viszonyulsz hozzájuk, a társasághoz, hogy megtalálod-e a helyet az általad választott szakmában vagy hogy hol fogsz tartani 20 év múlva...
VálaszTörlésegy idő után minden és mindenki begyöpösödik, de amíg képes vagy arra, hogy megújulj, igényed is van, akaratod is, támogatód is, célod is, még ha csak valami nagyon aprócska is, de van, addig nem lehet baj.
és változol, mint bárki más. az csak jó, ha van egy biztos pontod. még ha nem is olyan biztos, de alapnak pontosan kiváló, és ezt majd tudod mélyíteni a későbbiekben.
szóval ja :)