Lírai

Régóta megszokás már nálam, hogy elfelejtek elmélyülni. Régen volt már az, amikor csakúgy beleültem a székbe és bezártam a szívem ablakait, melyek a világra nyíltak és csak csöndben és áhítattal az angyalok énekére figyeltem volna. Pedig annyira szépen dalolnak, mintha a boldog örökkévalóság énekét dúdolnák, de ma már szinte nem is hallom őket. Mindig elhúz mellettem egy fejvesztetten száguldó autó, vagy megszólít egy régi ismerős, vagy  megcsörren a telefon, de mindegy is mi történik, nem hagyja, hogy figyeljek, akár csak egy percre is. 

Rég voltam már önmagam. De úgy igazán önmagam korlátok, és megkötöttségek nélkül. Valaminek mindig meg kell felelnem, és észre sem veszem, hogy nem is én beszélek már, hanem a belém ültetett robot, ami automatikusan tud minden kérdésre minden választ, betéve fújja a kifogásokat, vashangon nevet, amikor nevetni kell. Mindenre be van programozva, csak egy dologra nem: a boldogságra. Mert egy lélek nélküli ócskavas sosem tudja felfogni mit jelent a boldogság, az öröm, a vágy a tiszta szerelem után, a remény, hogy van több, mint idelent, a szó, mely szíveket törhet össze, vagy kovácsolhat újra eggyé. 

Aztán egyszer csak rájössz, hogy mindez a szépség benned él. Nem kell, hogy robot legyél! Minden vágy a tied, mert ajándékba kaptad, hogy formáld magad és másokat. Mégis félsz, hogy talán soha nem teljesednek be... És robottá válsz. A megszokás tömegcikkje leszel. Ne engedd! Én sem engedem!

Tegnap bent voltam a rádióban. Egy hónap után újra. Fura ez, mert csak senki vagyok ott, de mégis már hiányzott, hogy újra telepofázhassam a mikrofont mindenféle értelmetlen szutyokkal. Tetszik nekem:-) Van kedvem hozzá. És ez jó! Lassan úgyis elfogynak a programok körülöttem, hát legalább ez megmarad.

Na jóvan ennyi. Áhoj!!