Csend

Túl sok időm van mostanában magamra. És ez baj! Ehhez nem vagyok hozzászokva már régóta.
Mármint nem lenne baj, ha nem nyomasztana mindig az a gondolat, hogy júúúj most csinálnom kellene valami nagyon hasznos és közösségformáló, világrengető tevékenységet. Persze kedves otthonocskámban is lenne mit csinálni, dehát arra meg valahogy természetesen nehezen visz rá a lélek.
Embereket akarok!

Kedvesem szerint túlságosan is bebeszélem magamnak azt, hogy márpedig én társas lény vagyok, emberi kapcsolatokban tudok csak hasznos dolgokat alkotni, és ha épp nincs kivel megosztanom önmagamat egy fáradt, péntek estén, akkor nem is vagyok hasznos és értékes ember. Mindig a nyüzsgést, a zsongást várom, ahelyett, hogy értékelném a csöndet. A csend néha nagyobb ajándék egy kimondott szónál! 

A csendben azonban az a legnehezebb, hogy folyamatosan önmagaddal szembesülsz! De ha van hited, és Istened, Ő a magányoddal együtt formál új emberré! Szelíddé, alázatossá, némává. Boldogabbá...