Hull az elsárgult levél...

Najó, azért ne legyünk ennyire melankólikusak, de mondjuk ki, lassan ittavége fusselvéle, véget ér a nyár!
Éppen ezért arra gondoltam, muszáj egy kis áttekintést végeznem arról, hogy milyen volt az idei hőségszezon számomra. Habár lehet, hogy ez téged baromira nemérdekel, mert most elég magas fokú lesz a lírai én, de én azért elmondom. Magam számára is fontos!

Szóval.
Talán ott kezdeném, hogy hatalmas teher omlott le a vállamról június közepén, amikor is kiderült, hogy igenis, énis képes vagyok átmenni az érettségin! Ráadásul nem is lett rossz! Na az volt az igazán felszabadító érzés.
Sok időt nem hagytam magamnak az elemzésre, hiszen egyszer csak egy kapcsolat kellős közepén találtam magam! Egy olyan kapcsolat közepén, amit szépen, lassan kellett/kell kibontanom, mint holmi ajándékot. De örülök, hogy így van, mert tényleg nagy ajándék!
De még mielőtt nagy érzelgésekbe bonyolódnék, rájövök, nem tehetem meg, hiszen be kell számolnom nyaram következő fontos állomásáról, Mosonmagyaróvárról, ahova nemistudom hogyan csöppentem, egyszerűen csak az egyik éjszaka azt konstatáltam magamban, hogy egy temető kerítésén ülök két spannal és pár perc múlva már életem egyik meghatározó filmjét vetítették elém egy kis szoba kicsi ágyán romantikus hármasban, egy félüveg borral a kezünkben. A film nevét inkább nem mondanám el...
És hamár megjártuk országunk Északi részét, most térjünk át a délebbi területekre, Pécsre, a "fokó"-s táborra. Szeretet, derű, új kultúra, mosoly, teljesség, formálódás. Azt hiszem ez volt az első pont a nyárban, amikor azt éreztem fejlődik az alázatra való képességem. Az, hogy ne én legyek a központ, nem rólam szól a világ! Szolgálni szeretnék, nem uralkodni! Fejlődtem! És így jöhetett Devecser. Alsónámedi suhancok, akikkel halálba röhögtük az éjszakát... Csak én érzem ezt át tudom, és mindenkinek vannak hasonló élményei, de mégis leírom, mert az enyém. És elvégre ez az én blogom! :) Alsóőrsön meg már drága édes anyám és apám Balaton iránti szeretete nyilvánult meg! nameg a 40 fok.

Pár nap pihi. De kezdődhetett a madridi promóciós projekt. Megbeszélés, ötletelés... ebben az időszakban úgy éreztem kinyíltam a világ felé és egyre több és több embert ismertem meg. Szélesedett a látóköröm. Új arcok, új helyzetek, új szerepkörök. És nem feltétlenül a madridi dolog miatt. Mindezeket konstatálva rájöttem mekkora ajándék volt mindez! Csakúgy, mint a galgás tábor, ahol a felelősségtudatom formálódása volt a legmeghatározóbb. Rájöttem, hogy el merhetem vállalni a felelősséget, a tisztséget dolgokért. Igyekeztem megbízható lenni, és úgy érzem sikerült!

Forgatás, randik, fáradtság, kérdések, gondok, terhek, "nehezen fogadok el" szindróma, szakítás, mégsem, idegesség, szervezés... És persze vétek lenne kifelejtenem Zamárdit és Dini barátomékat, nomeg a halas lángost a Balatonparton, koncert a stégen, fürdés éjjel a vízben, 116 tollasütés, nagy nagy röhögés és hasizomerősítés.
És így jutottunk el a tegnapi Gospel koncertig. Rengeteget dolgoztam rajta, fontos volt számomra, hogy összehozzuk! Talán emiatt is, de úgy éreztem túl központi személyiséggé váltam a projektben. Talán túl sok mindent én csináltam, nem hagytam másnak teret, hogy szervezhessen, szerepelhessen. Majd máskor jobban figyelek, de talán most így volt a legjobb! Fantasztikus volt! Örök élmény! :)


Hát, röviden tömören ennyi! Talán igazi gyermek lehettem a nyáron! Igazi gondok nélkül. Vagyis voltak gondok, problémák, nehézségek, de mégis nem kellett családot eltartanom, tanulmányi sikereket elérnem, jó munkahelyet, vagy épp lakást találnom. Volt mindig meleg étel az asztalomon, puha ágy és meleg szobám éjszaka, szerető emberek, barátok, társak, család akik óvtak, védtek. Ideje, hogy rájöjjek, mindezekért nekem is meg kell majd egyszer küzdenem. Felnőtt vagyok! Felelősségem van! Terveim, álmaim, vágyaim... Boldogságom!

Ősszel is folytatgatom az irogatást, hamarosan 1 éves lesz már a blog júúúúúúúúúúúúúúúúúúúúújjjj
najó még pár hónap, de azér...