"Ilyen ez a keserű méz" - ez szól most itthon.
Száz helyen voltam már, összeautóztam a várost, találkoztam ezzel, beszélgettem azzal, elvittem őt, és idehoztam a másikat. Mégis, mintha már ezer éve itt ülnék ezek között a falak közt és hallgatnám, ahogyan a csend beszél hozzám. Mert most csend van. Még az ablakom is csukva.
Mondjuk, el tudnék mást is képzelni.

De csak egy szellem járt erre.
Most hallom csak, ugat a kutya. Biztos a Holdat.
Most elhallgatott. Végre.
Beszélgetek magammal. Ki mással is tenném? Azt kérdezem, honnan jöttem!? Hova akarok menni? Merre? Hogyan? Kivel? Meddig? Istenem! Ezek a kérdések...
Képes vagyok rá? Miért? Miért nem? Miért ne? Hol vagy? Gondolsz most rám?
Nehezen viselem a magányt. Pedig én akartam így. Igen én! És jó is ez! Egyedül.
Legyünk ketten magányosak! Úgy nem lehet? Mármint, hogy valaki egy másik emberrel együtt magányos. És akkor már ketten vannak magányosak, de mégis együtt vannak egyedül! Az már nem is magány...
Ezt akartam. Ezt kaptam. És most ilyen.
Nem vagy egyedül... :-)
VálaszTörlésremélem...
VálaszTörlésSosem tudhatod éppen ki mellett vagy egyedül. Néha az van tőled a legtávolabb, amibe belebotlasz.
VálaszTörlés